Az állatgyógyászat története

Az ember és a különböző haszonállatok történelme évezredekre visszamenőleg összefonódott. Az állatok nélkül nem maradhatott volna életben az ember így értelemszerűen mindent megtett azért, hogy az állatait ne érje bántódás. Feltehetően a haszonállatok és a munkakutyák gyógyításával kezdődhetett az állatorvoslás. Ezt bizonyítja az is, hogy feljegyzések szerint i.e. 9000-ben a közel-keleti pásztorok már gyógyították a juhokat és a juhok mellett dolgozó kutyáikat. Tárgyi bizonyítékokból tudjuk, hogy i.e. 3000-ben a nomád törzsek már gyógyították a lovaikat. Ezen korok embereinek szó szerint a túlélése függött az állatoktól. Szükségük volt rájuk a húsuk miatt, a gyapjújuk miatt azért, hogy megvédjék az embert és a többi állatot, a vadászatok során, a közlekedéshez és kereskedelmi értékük miatt is. Érthető tehát, hogy az ember évezredek óta törekszik egészségük megőrzésére, elvégre az állatok kiesése a munkából a létbiztonságot veszélyeztette.

Ami még ennél is érdekesebb az az, hogy a kedvtelésből tartott állatokat is évezredek óta gyógyítja az ember. i.e. 3000-4000 között Egyiptomban már voltak házi kedvencként tartott kutyák, macskák, madarak, lovak és halak. Papiruszon fent maradtak szövegek ezen társ- és haszonállatok betegségeiről és azok gyógyításáról, úgy, mint a bikák könnycsatorna fertőzésének kezelése és a kutyák parazitamentesítésének módszere. Egyes történészek szerint a maguk módján már az ősemberek is igyekeztek meggyógyítani a háziasított farkasokat. Az idő előrehaladtával egyre jobban érdekelte az állatorvoslás az embereket.

Arisztotelészt (Kr. e. 384-326) sokan az állatorvoslás atyjának tekintik, nem is csoda. Az Állatok története című művében részletes leírásokkal szolgál különböző fajokról, felhívva a figyelmet a genetikai különbségekre is. Arisztotelész javaslatokat tesz a háziállatok takarmányozására. Háziasított, illetve vadon élő állatok betegségeit diagnosztizálja, nevezi el és javasol gyógymódot rájuk. Leírja a sertések fő betegségeit. A kutyák legfőbb megbetegedései között említi a veszettséget, melyet gyógyíthatatlannak ír le és amely harapással terjed. Említést tesz a marhák esetében a lábfájásról és a tüdő daganatról. A lovak esetében különbséget tesz a legelő ló és az istálló ló között. Az előbbinek kizárólag a lábfejével lehet probléma míg az utóbbi szenvedhet tetanusztól, szívproblémától, tályogoktól és még számos betegségtől. De emellett ír elefántokról és szamarakról is.

Az állatorvostudomány következő meghatározó alakja a római Aelius Galenus vagy ismertebb nevén Pergamoni Galenusz (i.sz. 129-216), aki nemcsak az állat-, de a humán orvoslás minden formájának kitűnő alakja volt. Vitathatatlanul ő volt a legeredményesebb az ókor orvostudományi kutatói közül, aki számos tudományág fejlődéséhez hozzájárult. Galenusz foglalkozott fiziológiával, anatómiával, patológiával, filozófiával, gyógyszertannal, de neurológiával is. Elméletei több, mint ezer évig hatással voltak a tudományok alakulására ideértve az állatorvoslást is. Meg kell említsük a 4. század végén élt római lótenyésztő munkásságát is név szerint Publius Flavius Vegetius Renatust. Négy könyvében melyet a lógyógyászatról írt szorgalmazza a betegségek tudományos magyarázatának megtalálását és tudományon alapuló kezelések alkalmazását az isteni okok és varázslatokkal való gyógyítás helyett.

A Római birodalom bukása után háttérbe szorult az állatgyógyászat és betiltották a boncolásokat is. A boncolási leírásokat megsemmisítették. Ekkoriban a spanyolok lószeretetének köszönhetően ők voltak az egyetlenek, akik igyekeztek megmenteni a témában íródott irodalmat. A Reneszánsz korszak aztán új lendületet adott az állatorvostudománynak is. Főként a lógyógyászatnak. Jordanus Rufus szicíliai nemes De Medicina Equorum című műve az állatorvoslásról a kor egyik legjelentősebb műve a témában. Rufus a 12. század végén vagy a 13. század elején született és lótartással foglalkozott. Komolyan foglalkozott a lovak betegségeivel és azok kezelésével. Mint később beigazolódott szakértelme kiemelkedő volt ezen a téren. Számos betegséget diagnosztizált mely diagnózisok a mai napig helyesnek tekinthetőek. Az 1500-as években a nyomdaipar megváltoztatta az orvosi publikációk világát is.

 1598-ban megjelent Carlo Ruini (1530-1598) könyve a „Dell’Anatomia et dell’ Infirmita del Cavallo”, Arrisztotelész óta az első boncolási tapasztalatokon alapuló állatorvosi könyv, ez korszakalkotónak bizonyult. Ruini gyermek kora óta rajongott a lovakért ez vezetett hivatásához, a gyógyításukhoz. A szerző boncolásai alapján részletes anatómiai leírást és képeket ad művében. Egyesek szerint nem kizárólag Ruini keze munkáját dicséri e korszakalkotó mű, hanem összefogott egy fiatal orvossal annak elkészítésekor. Akárhogyis ez a mű közel kétszáz évre megalapozta az állatorvoslás alakulását. Ekkoriban számos hasonló témájú mű született hála ezen állatok népszerűségének és a nyomtatásnak. Azonban ezek egyike sem közelítette meg az állatorvoslást tudományos szempontból. Említésre méltó szövegek a George Stubbs (1724-1806) által írt Egy ló anatómiája, valamint William Gibson 1751-ben megjelent, kétkötetes New Treatise on the Diseases of Horses voltak. 1772-ben aztán megjelent Philippe-Etinenne Lafosse (1738-1820) Cours d'Hippiatrique című valóban jelentős műve. Lafosse családja generációk óta lovakkal foglalkozott azonban ő elmélyedt a boncolásban is.

Állatorvosi iskola már a 18. századi Franciaországban is működött Claude Bourgelat alapította 1762-ben. Nemcsak, hogy működött, de pedagógiai modellként szolgált a humán orvoslást tanító intézmények számára. Megemlítendő, hogy Lafosse egy ideig Párizsban tanult állatorvoslást azonban mikor felvettette, hogy lóanatómiát és lógyógyászatot tanítana a francia nemesség nem kért belőle. Ezt nehezményezte így rövidesen eladta franciaországi otthonát és Oroszországba költözött, de a francia állatorvosi iskolákat ezentúl élesen bírálta. A kor fontos műve Henry Bracken (1697–1764) híres könyve a Farrier/Ferrier nem csupán a lovak gyógyításáról, de tartásáról is szólt. A könyv jelentőségét jól mutatja, hogy 1737 és 1792 között számos újra nyomtatást megélt.

Henry párhuzamot vont a humán és lógyógyászat között. Mai tudásunk alapján voltak jobb és kevésbé jó ötletei. Az akkoriban népszerű érvágást bevezette a lovaknál is. Hite szerint számos esetben lehet jótékony hatása ennek a beavatkozásnak úgy, mint: a fiatal picit túlsúlyos lovak lefogyasztásakor, a lusta állat aktivitásának növelésekor, vízbe esett állat rehabilitálásakor, hát… De voltak jó meglátásai is például azt vallotta, hogy a jó minőségű takarmány és az elegendő mozgás jobb hatással lehet az állat egészségére, mint a gyógyszerezés. Könyvének óriási sikere volt a kor állatorvosai körében és mintegy kézikönyvként szolgált a számukra munkaközben. A könyv végén található volt egy „gyógyszer” lista is olyan elemekkel, mint a sáfrány, ólom, méz, higany, fekete szappan, ópium, kardamon, koriander. Még ha ma már tudjuk is, hogy nem minden módszere vagy gyógyszere hatásos, Henry Bracken érdeme a lógyógyászatban elvitathatatlan és éppen ezért egyesek őt tekintik a lógyógyászat tudománya atyjának. Henry azonban nem csupán lovakkal dolgozott, de kutyákkal is. Megfigyelte például, hogy a kutyáknál a lihegés megfelel az emberi izzadásnak! Akkoriban a veszettség igen komoly probléma volt és általánosan elfogadott nézet volt, hogy fő hordozói a kutyák, azonban Bracken óvva intett a veszett kutya elhamarkodott diagnosztizálásától, felhívva a figyelmet arra, hogy más oka is lehet a kutyák „őrületének.” Ilyen például a nyelvük alatti fehér férgek, de ezeket egy csipesszel el lehet távolítani. A doktor megfigyelései között persze szerepeltek mai szemmel nézve kevésbé érthető dolgok is, mint, hogyha a kutya nyalogatja magát az annak az előjele, hogy meg fog halni. Illetve, hogy a kutyáknak van egy nemi úton terjedő betegsége, ami miatt közösüléskor hajlamosak kimelegedni és meghalni, de ezt a kórt gyakori vizeléssel ki tudják üríteni szervezetükből. Nagy hangsúlyt fektetett a kutyák parazitamentesítésére! A szemproblémáik gyógyítására (kénsavas borogatással), a kutyák migrénjének kezelésére (érvágással), a kígyóharapás és a talppárna problémáinak kezelésére. De a dohányos vizeletben fürdetés, a kénkő por etetése, vajas sebkötözés és tejjel való seböblögetés és a terpentinnel történő seb átmosás is bevett ’gyógymód’ volt a kutyáknál.

Amerikában a 19. század végéig nem volt Állatorvos képzés így itt igen kezdetleges volt ekkoriban ez a tudomány. Így Amerikában a lógyógyászat a század közepéig a lótenyésztők, a gazda, illetve a patkolókovács feladata maradt. Ennek egyik oka az volt, hogy úgy tartották az állatorvoslás nem tudomány, ahhoz minden magára valamit is adó gazdának értenie kell. De ez egyben az önjelölt szakértők kora is volt, akik magukat kinevezve járták a környéket és „gyógyították” a jószágot. Szó szerint bárki kinevezhette magát szakembernek és akár nemesi istállókhoz is felvették őket. Két féle önjelölt „állatorvos” volt ekkoriban a patkolókovács és a piócás. Az új világban a nyomtatás még gyerekcipőben járt, és állatorvosi könyvek szinte egyáltalán nem voltak elérhetőek. Ami mégis volt szakirodalom az általában franciául íródott és ezek a kovácsok és piócások gyakran még angolul sem tudtak olvasni, nemhogy idegen nyelven. Maradt hát a tapasztalati út, amit ezek az önjelölt szakemberek egymásnak adtak tovább, ha volt alapja, ha nem. Állatorvosi iskola pedig 1850-es évekig nem volt. Az első járványos állat megbetegedés a veszettség volt Amerikában, Bostonban 1785-ben. Majd ezt követően a szarvasmarhákat megtizedelő kullancsok által terjesztett babézia. Az észak-karolinai állam törvényhozása 1795-ben törvényt fogadott el, amely megtiltotta a szarvasmarhák behajtását bizonyos kullancsos régiókból, ez volt az első állategészségügyi intézkedés Amerikában. A gyarmatosítók idejében az első végzett állatorvos Amerikában egy Poroszországból betelepült bevándorló Charles Clark volt (1817-től praktizált). Az 1800-as években több betelepült végzett és számos képzettség nélküli önkéntes állatorvos kezdett „gyógyítani”. Fájdalomcsillapítás még nem volt az állatok kezelésekor és az önjelölt szakemberek kimondottan barbár módszereket alkalmaztak a kezelések során. Az 1870-es évekig terjedően ezt tekinthetjük az Egyesült Államokbeli sötét középkornak az állatorvoslásban. Ennek oka főként, az állami szervek ellenállása volt. A döntéshozók azon a véleményen voltak, hogy ha minden gazda ért a saját állatai gyógyításához akkor nincs szükség állatorvosokra. Ezt az 1833-as sertés kolera, valamint a ’43-as szarvasmarhák fertőző mellhártyagyulladása írta felül. 1884-ben végre megalakult a Bureau of animal Industry és az államokban illetve Kanadában gombamód kezdtek szaporodni az állatorvosi iskolák.

forrás: recipes.hypotheses.org

https://www.revolutionarywarjournal.com/early-history-of-veterinary-medicine-colonial-animal-caregivers/