Szérumfutás

1925. januárjában Nome városában, Alaszkában diftéria ütötte fel fejét. Az orvos Curtis Welch decemberben két torokgyulladásos inuit kis gyereket veszített el. Mivel ekkor még nem úgy tűnt, hogy járványos megbetegedésről van szó, azt gondolta mandulagyulladásban haltak meg, de a második eset már megkongatta a vészharangot Curtis fejében és boncolást akart végezni a december 28-án elhunynt kisfiún. A kisfiú anyja ezt visszautasította. Január 20-án aztán még két kisfiú hunyt el, közülük Bill Barnett torka és orrnyálkahártyája lepedékes volt így az orvos gyanúja beigazolódott, hogy a gyermekek bizony torokgyíkban, vagyis diftériában hunytak el.

Az orvos sürgősségi segélyszállítmányt rendelt az orvosságból, ugyanis nem volt elegendő készleten és ami volt az is lejárt volt. Welch nem akart lejárt  oltó anyagot adni a kis Billnek, de annak halála után a következő betegnek Bessey Stanleynek már inkább beadta, ám sajnos nem használt.

A már megbetegedett lakosokat karanténba helyezte és türelmetlenül várta a segítséget. Az igazsághoz tartozik, hogy a doktor már korábban megrendelte az ellenszert még a megbetegedések előtt, de mivel időközben befagyott a  kikötő vize így az nem jutott el Nomeba.

Az orvos elkezdte kezelni a betegeket a meglévő kevéske, lejárt gyógyszerrel.

Gyógyszer nélkül 75-99%-os volt a halálozási arány a városban. Az Egészségügyi Tanács kutyaszánokat rendelt a szállításhoz. Ezek a fogatok a hideg téli hónapokban is végezték a szállításokat a városok között. Több kutyaszánból akartak láncot létrehozni, melyek egymásnak átadva juttatják el a gyógyszert Nomeba. Azz ellenszer Nenana-ból indult szánon(eddig tudták vonattal elhozni a gyógyszert). Az eredeti terv szerint Nenanaból és Nomeból is indult volna egy-egy csapat, hogy Nulatoban találkozzanak.

Január 27-én 300.000 adag ellenszerrel indult útnak a nenana-i fogat. A nomei egy nappal utána január 28-án.

Az út 674 mérföld, mintegy 1084 km volt a fagyos alaszkai vadonon és a befagyott tengeren át ezzel lerövidítve az utat. A hőmérséklet 20 éve nem volt ilyen alacsony, a szél hurrikán szerű, rettenetes hófúvások voltak.

A nenana-i fogat

Bill Shannon Nenanaból indult a szérummal, egyes források szerint január 27.-én este 9-kor más források szerint január 28-án hajnalban és az első 52 mérföldön át/ 84 km-en át szállította azt. -45 fokban indult el, ami tovább hűlt – 52-re, 3 kutyája halt meg ezen az úton fagyási sérülésekben.. és feltehetően az úton szerzett sérülésekben halt meg egy negyedik kutya is nem sokkal később. Ő maga a szán mellett futott, hogy ne hűljön ki, de így is kihűlt és az arcán fagyási sérüléseket szenvedett.

Kevesebb, mint 24 órával később már Edgar Kallandnál volt az életmentő szer. Edgar már fáradtan indult neki a ráeső szakasznak (50 km) ugyanis előző este érkezett meg egy megterhelő 113 km-es útról. Kalland kezei ráfagytak a szánra a – 49 fokban és melegvízzel kellett leolvasszák róla. Itt Dan Green vette át 45 km-ren. Majd Johnny Folger 42 km-ren. Őt követte Sam Joseph 55 km-en, Titus Nikolai 39 km-en, Dan Corning 48 km-en, Harry Pitka 48 km-en, tőle Bill McCarty vette át a gyógyszert és 45 km-en át vitte -40 fokban. Edgar Nollner volt a következő 39 km-en. Őt név rokona George Nollner követte 29 km-en.

Nollner adta át Charlie Evansnek január 30-án hajnali 3-kor, aki -52 fokban volt úton 48 km-en át. 2 kutyája meghalt fagyási sérülésekben mikor a jégen áttört a jeges tenger és Evans maga állt be a helyükre és húzta a szánt. Tommy Patsy félórával azután, hogy Evans 10 órakor átadta neki a gyógyszert már úton volt azzal, a ráeső 58 km-en.

Patsy átadta Jackscrewnak a következő 64 km-re, az utána következő Victor Anagick pedig  január 31-én hajnali 5-kor ért a 64 km-re lévő Unalakleetbe. Innen Myles Gonangnan vitte tovább 64 km-en, de a közelgő vihar miatt nem vághatott át az öböl jegén, így a hegyek közötti úton ment. Eddigre feltámadt a szél és -57 fok volt. Shaktoolikig vitte a csomagot, ahol délután 3-kor átadta Henry Ivanoffnak. Henry fogata nem sokkal indulás után összeütközött egy rénszarvassal, a kötelek összegabalyodtak és Henry megállásra kényszerült, mire tovább tudott haladni a fogata addigra majdnem elkerülték egymást Seppalaval, aki a másik irányból jött és nem tudott róla, hogy Henry elé jön. Végül utolérte Seppala fogatát és átadta neki. Seppala végül 146 km-t vállalt a teljes távból így, hogy Ivanoff elé jött.

Eközben Nomeból

A Nomeból indult fogatott Leonhard Seppala hajtotta, akinek a 8 éves lánya is megbetegedett, így személyes okai is voltak, hogy vállalkozott az útra. Seppala amúgy híres szánhúzó versenyző volt, az egyik leggyorsabb az országban. Seppala vezérkutyája Togo volt. Seppala feladata volt az út nagyobb részének megtétele a Nome és Nulato közötti 400 mérföldet. A jeges szél helyenként 180km/h volt, félő volt, hogy a szán felborul. És az út különösen veszélyes. A Norton Sound jégmezőkön a kutyák alig bírták megvetni a lábukat és a jégpáncél is folyamatosan mozgásban volt, helyenként szét nyílt, azzal fenyegetve, hogy a kutyák és Seppala a jeges vízbe esnek és meghalnak. A levegő hőmérséklete -82,5 Celsius fok volt. Seppala jól ismerte a terepet, egy nála kevésbé tapasztalt ember nem élte volna túl az utat ilyen körülmények között.

Eközben a járvány egyre súlyosabb lett ezért módosították a tervet és másik szánt is elindítottak, hogy segítsen a 2 eredeti között közvetíteni, ezzel időt spórolandó. De erről Seppalat nem sikerült értesíteni. 3 napja volt úton (170 mérfölddel a háta mögött) Seppala mikor Henry Ivanoff (a segítség) próbált vele találkozni az úton. De bajba került a kutyáival és elakadt. Seppala messziről látta a fogatot, de nem akart időt veszteni így tartotta magát a tervhez és nem ment oda hozzá. Henry mikor végre sikerült tovább haladnia, alig bírta utol érni és messziről kiabált neki, hogy Széruuum! Itt van a szérum!

Miután megkapta a szérumot sötétben kellett visszamenjen a Norton Soundon, nem látva, ha a jég megreped vagy elmozdul. Életveszélyes vállalkozás volt, de nem akart egy napot veszíteni azzal, hogy körbe megy. Este 8-ra ért a pihenő helyre a kutyák kimerülve, átfagyva, 84 mérfölddel/ 135 km-rel a hátuk mögött. De nem pihenhették ki magukat, hajnali 2-kor ismét befogták őket és folytatódott az út. Másnap hóviharba került a fogat, 105 km/h-s széllel és vakító hófúvásokkal. Még mindig a Norton Soundon haladt a fogat, a legveszélyesebb útszakaszon. A jég több helyen életveszélyesen vékony volt, már-már áttetsző, pár órával azután, hogy a szán áthaladt rajta szét is nyílt sok helyen. A nyílt jeges víztől pár méterre haladt a csapat, félő volt, hogy akár egy széllökés belelökheti a hős kutyákat és gazdájukat a vízbe. Csoda, hogy túl élték a Norton Soundot és ezután még meg kellett másszák a Little McKinley-t, ilyen időjárási körülmények között, úgyhogy a kutyák 4,5 napja futottak (420 km-nél tartottak). Végül délután 3-kor végre elérték Golovint és átadták a gyógyszert Charlie Olsonnak, aki 40 km-en át vitte azt majd átadta Gunnar Kaasennek. Gunnar Kaasen, kutyáival egy nap alatt teljesítette a maradék 85 km-t. Egyízben majdnem elvesztette a gyógyszert, mert felborult a szánja. Mire kiszedte a mélyhóból, fagyási sérüléseket szenvedett kezein és így kellett folytatnia az utat. Február 2-án, hétfőn 5:30-kor érkezett meg a szérum és délelőtt 11-re olvadt ki, hogy használhassák.

A hős csapat, 20 hajtója, az 1085 km-t 127 és fél óra alatt teljesítette, elképesztő körülmények között.

Az első váltófutás után 13 nappal később megérkezett a következő gyógyszer adag. A járványt sikeresen megfékezték.

Sok kutya sajnos nem élte túl az utat. A Szérum futásról a mai napig egy verseny keretében emlékeznek meg minden évben a Iditarod Trail Sled Dog Race-cel.