Amerikai bulldog

Az Amerikai bulldog története mentes a megszokott „sikersztoriktól”. Ez a kemény munkában edzett fickó a mai napig a Nemzetközi Kynológiai Szövetség (FCI) által el nem ismert fajták közé tartozik, holott eredete a régmúltba nyúlik vissza. Ráadásul anatómiai anomáliáktól, méretbeli hiányosságokról vagy túlzásoktól mentesen, a mai napig talán legtisztábban őrzi a „bulldogság” lényegét és azokat a nemes erényeket, melyeket oly nagy becsben tartottak az őt ismerő és elismerő emberek. A bulldog-dinasztia leszármazása a 400-as évekre tehető. Ekkortájt kezdett elkülönülni a nomád törzsek által Angliába hozott nagytestű, vaddisznó- és medve vadászatra használt, masztiff jellegű kutyákból egy olyan típus, melyet a bulldogok őseinek tekinthetünk. Mivel ebben az időben ismeretlen volt a „hobbi kutyázás” fogalma, csak azoknak a kutyáknak volt helye a nap alatt, akik hasznos munkát végeztek. Természetesen a klasszikus értelemben vett tenyésztés is ismeretlen volt, inkább amolyan funkcionális szaporítás folyt, azaz csak a munkára legalkalmasabb, legrátermettebb és bizonyítottan jó egyedeket szaporították.

A mészárosok – akiknek a fajta a születését köszönheti – általában nagytestű, veszélyes állatok között dolgoztak, melyek a „siralomvölgy” felé tartva különösen csekély hajlandóságot mutathattak az együttműködésre. Ezért leginkább olyan kutyáknak vették hasznát, amelyek megkönnyítették a vágóállatok hajtását, valamint képesek voltak az esetenként kitörő, elszabaduló nagytestű patások megzabolázására. Az általuk előszeretettel használt kutyák harciasságukkal, kitartásukkal és nem utolsó sorban legendás fogáskészségükkel vívták ki elismerésüket, s a középkorban mészároskutyaként tesznek róluk említést. Az angol nyelvben később pedig találóan a „bull” (bika) és a „dog” (kutya)” szavak összevonásával, már bulldogként aposztrofálták őket. Egy 800-1200 kilós bika egy lábára nehezedő súly nem csekély; ha ezt megszorozzuk néggyel, elképzelhetjük, hogy akkoriban a bulldogokra micsoda „szelekciós nyomás” nehezedhetett. Ezek az állatok ráadásul félelmetes testi erejük mellett időnként veszettül ingerlékenyek, különösen, ha életüket érzik veszélyben, és nem kevés kurázsi kell ahhoz, hogy ilyenkor valaki útjukat állja. A kor kutyái azonban nem rettentek meg a kihívástól. Hogy külön tanították-e rá, vagy az ösztönök által vezérelt tapasztalat késztette őket, hogy a bika érzékeny orrát célozzák meg, nem tudni, mindenesetre, ha egyszer fogáshoz jutottak a barom megfékezésére alkalmas egyetlen testrészen, akkor nemigen mondtak le róla. Persze nem is nagyon volt más választásuk, hiszen ha eresztenek, rögtön egy súlyos szarvpár és két beton kemény, vaskos csülök támadásával nézhettek volna szembe, melyeknek egészségromboló hatását szükségtelen különösebben ecsetelni… Mindehhez rettenthetetlen bátorság, kemény, atletikus fizikum és satuszorítású állkapocs szükségeltetett. Tévedés ne essék: még mindig a „munka-bulldogról”, az amerikai bulldog közvetlen őséről beszélünk. A mai angol bulldog még pajzán gondolat sem volt akkoriban.

Az amerikai bulldog ősét tehát remek adottságai ismertté tették, aminek köszönhetően beszippantotta a kor „szórakoztatóipara”, és az egyre-másra divatba lendülő állatheccek (harc bika, medve, vaddisznó stb. ellen), valamint kutyaviadalok gyakori résztvevőjévé vált, mely szerepből aztán idővel kiszorították a bulldog–terrier keverékek. Az állatviadalok betiltásával és az ipari forradalom térnyerésével megváltozott körülmények hatására lassan kezdte elveszíteni népszerűségét, és a XIX. század közepére egyre inkább háttérbe szorult az óhazában.

 Még a divatba lendülő kutyakiállítások sem hozták vissza régi nimbuszát, mivel az úri közönség körében viharos gyorsasággal terjedő, Mopsszal keresztezett, zömök, gacsos lábú változata vezette a népszerűségi listákat, mely később az angolok nemzeti jelképévé vált. Igen, az "angol unokatesójáról" van szó, mely az eredeti munkakutya karikatúrája ként inkább szórakoztató, mulattató jelenségnek számított. Mindeközben történetünk hőse máshol kereste a boldogulást. Az 1700-as években az Újvilágba induló tömegeknek ismét szüksége volt kemény, kitartó munkájára. A meghódított Újvilág kezdetben talán még barátságtalanabb hely volt, mint amit a westernfilmek „poros borostáig érő whiskygőz” hangulata sugall. Akkoriban az indiánok még nem fogyasztottak „tüzes vizet”, így semmi nem akadályozta őket a telepesek ötletszerű halomra nyilazásában, és a spanyol és francia konkurencia támadásai is állandóan napirenden voltak.

A fajta ekkor élte második aranykorát: portára vigyázott, marhákat felügyelt, nagy vadra vadászott, rabszolgákat őrzött és viadalokon is részt vett. Egy-egy jó kutya igen komoly értéket képviselt. Az amerikai polgárháború azonban megint csak partvonalra kényszerítette a fajtát, és a vesztes déli oldal – ahol legtovább használták eredeti funkciójában – lenézett, „proli” viador kutyájaként kezelték. Az 1960-as évektől már délen is csak nagy ritkán lehetett velük találkozni, és szinte a kihalás szélére sodródott. Végül a fajta néhány lelkes híve összegyűjtötte a megmaradt kutyákat, és gondos tenyésztői munkával sikerült megőrizni az utókornak. A széles közönség a 80-as években köszönthette viszont az ekkor már Amerikai bulldogra keresztelt régi-új fajtát, és az évtized második felében ismertsége, népszerűsége ismét emelkedni kezdett, sőt tenyésztése már Európa több országában is folytatódott, és napjainkban is zajlik. Sorozatos mellőzöttsége ellenére az mindmáig őrzi ősei örökségét, és rendelkezik mindazokkal a kiváló tulajdonságokkal, melyeket a „bulldog-leszármazottakat” mindig is magukénak tudhattak.

Alkatilag még heterogén fajta, ami a különböző területeken eltérő feladatokat végző kutyák miatt alakulhatott így. Alapvetően két típusa különböztethető meg. Az egyik ún. „standard”, mely atletikusabb, könnyebb felépítésű, valamivel, hosszabb orral rendelkezik, a másik a „bully” (Johnson vagy Classic), mely nehezebb, tömegesebb, szélesebb, nagyobb fejű, kicsit rövidebb orrú. Értelemszerűen a standard kutyák a legkülönfélébb kutyás sportágakban jeleskednek, míg a bullyk a kutyavilág erőemelői, akik rövidtávon robbanékonyak és félelmetes erejűek, tehát mondjuk bemelegítés nélkül helyből ledöntenek egy téglafalat, de hosszabb távon, például kimerítő futás után kell nekik egy szusszanásnyi pihenő, hogy megismételjék a gyakorlatot.

Nevelése messze nem olyan nehéz feladat, mint azt sokan gondolnák. Tény, hogy állhatatos, időnként akaratos tud lenni bizonyos dolgokban, hiszen annak idején szó szerint az élete múlhatott kitartásán és makacsságán, ugyanakkor a szilárd következetességre igen fogékonyan reagál. Ahogyan korábban olvasható volt, igen érzékeny lelkivilágú fajta, ezért nevelésénél, kiképzésénél a durvaságot kifejezetten kerülni kell. Megrovásként bőven megteszi a megfelelő pedagógiai pillanatban adagolt „lélektani hadviselés”, például egy ideig nem veszünk róla tudomást. Normális kutya-gazda kapcsolat esetén ez jobban megviseli, mint bármilyen esztelen verési kísérlet.

Ez utóbbi amúgy is halva született gondolat, mivel különösebb meditatív rá készülés nélkül is magasabb fájdalom küszöbbel rendelkezik, mint akármelyik indiai fakír. Valószínűleg ez is hozzájárul ahhoz, hogy a gyermekek első számú játszópajtása, mivel abszolút nem veszi zokon, ha apró kezek csűrik-csavarják, húzzák és rángatják a legkülönfélébb testrészeit. Velük szemben kiemelten elnézően, barátságosan viselkedik. Van azonban valami, amire csak egészen kölyök korától szoktatható, ez pedig az idegen kutyák és más állatok társasága. Vadászatokon és viadalokon kiéleződött ösztöneit csak fiatal kortól kezdett, tudatos szocializációval lehet normális szintre tompítani. Ellenkező esetben a megegyező nemű és azonos méretű kutyákkal szemben javíthatatlanul dominánsan, sőt gyakran agresszívan viselkedik. Ugyanez vonatkozik a vele egy fedél alatt élő – és a jövőben is élni szándékozó – állatokra. Ezt a szoktatást tényleg idejekorán, kb. 8-10 hetesen kell elkezdeni, mert a kutya féléves kora után már vajmi kevés sikerrel kecsegtet. Ősök öröksége. Az eddigiekből jól látható, hogy tenyésztése szinte egész története során a funkcióit magas szinten ellátni tudó fajtát célozta.

Az amerikai bulldog bizonyos sajátosságai miatt adódhatnak kisebb nehézségei. Ezek elsősorban pofa- és fejszerkezetéből következnek. Bár a fajta elkerülte az esztelen „orr-rövidítési tébolyt”, így az ebből fakadó légzési nehézségek, a szörcsögés, hortyogás nem feltétlenül jellemzik. A rövidebb orr miatt azonban némileg jobban fenyegeti a hőguta veszélye, lógó ajkai és nyitottabb szájzuga okán pedig melegben vagy ínycsiklandó falatok közelében bizony látványosan megindul a nyála. (Bár lelkes rajongói szerint nem jobban, mint mondjuk egy német juhásznak…) Közép nagyméretű, robusztus fajtaként nem ismeretlen köreiben a csípőízületi diszplázia, de a gyakorlatban sok enyhe és közepes diszpláziás kutya is tökéletesen tünetmentesen éli le életét. Táplálása semmiben nem különbözik a hasonló méretű kutyákétól. Növendék korban visszafogottan, alacsony fehérjetartalmú, de magas biológiai értékű tápokkal, megfelelő ásványi anyag-pótlás mellett kell etetni. Felnőtt korban már nem igényel különleges etetési praktikákat.

Ebből a szempontból kimondottan igénytelen fajta. Ha koszos lesz meg lehet fürdetni, ha túl hosszú a   karma le kell vágni.

A legfontosabb a következetesség nevelésük során. Ajánlott fiatal kortól a megfelelő szocializáció, illetve kutyaiskola látogatása. Erőszakkal ne is próbálkozzunk a velük szemben.

Sajnos ez a fajta sem menekül(t) meg a lelketlen szaporítóktól. Nagyon fontos, hogy mindenki alaposan válassza meg, honnét is vesz kölyköt! Az első és legfontosabb szabály, hogy ne rögtön az első (legközelebbi, legolcsóbb, stb…) helyen vásároljunk, mert az ilyen elhamarkodott, „legkönnyebb” utat választás jár a legnagyobb csalódásokkal! Olcsó húsnak (kiskutyának) híg a leve. Legtöbbször egy ilyen kölyökre egy jó tenyészetből származó kiskutya árának akár a többszörösét is rá költhetjük az állatorvosnál. Nem is beszélve arról, mennyivel jobb egy szép küllemű, jó idegrendszerű kutyát nézni a kertünkben, mint egy a fajtára csak nyomokban hasonlító, gyáva, semmire sem alkalmas egyedet. Minél több tenyészetet nézzünk meg! Beszélgessünk el több tenyésztővel, a legelhivatottabb tenyésztők nagyon szívesen mesélnek a fajtáról, kutyákról. Látogassunk el több kennelbe, a jó tenyésztő bármikor szívesen fogadja a lelkes érdeklődőket. Ahol rossz körülményeket, koszt, sovány, félős, ápolatlan (ne adj isten beteg) kutyákat látunk, onnan semmiképpen se vásároljunk! A jó tenyésztőnél szép szőrzetű, tiszta (nem váladékos) szemű, érdeklődő, vidám kiskutyákkal találkozunk. Ahol kedvetlen, elhúzódó, félénk, váladékozó szemű kölyköket látunk, nem szabad vásárolni! Egy jó tenyésztő legalább 2 oltással, féregtelenítve, törzskönyvvel, chippel adja a kicsiket. Figyeljünk oda, hogy a kicsinek ne legyen súlyos köldöksérve (enyhe sérv általában magától meggyógyul, de mindenképp kérjük ki állatorvos véleményét), kan kölyök esetében mind a két herének a herezacskóban kell lennie (ne dőljünk be a „majd később leereszkedik” dumának)! Nem árt, ha írásbeli szerződést is kötünk, ez mind az eladó, mind a vásárló dolgát megkönnyíti vitás helyzet esetén. Egy elhivatott tenyésztő kutyái rendelkeznek egészségügyi szűrésekkel (csípőízületi diszplázia röntgen), tenyésző-alkalmassági vizsgával (tenyéssz szemlével), esetleg kiállítási eredményekkel (ez utóbbi nem kötelező). Bátran kérjük ezek bemutatását! A kölykök törzskönyvén jól látszik, rendelkeznek -e a szülők az előírt minősítésekkel. Felülbélyegzett törzskönyvet kapnak a tenyéssz szemlével, diszplázia szűréssel nem rendelkező szülők kölykei, illetve a korhatár alatti párosításból származó kiskutyák is. Ne segítsük egyetlen kölyök megvásárlásával sem az olyan lelketlen szaporítókat, akik beteg vagy fejletlen, túl fiatal (a szabályok szerint 1 év alatti, de mivel ez egy nagytestű, későn érő fajta, véleményem szerint a 18 hónap alatti egyedek tenyésztésbe vonása sem etikus) szülőktől hoznak le almot. Egyszóval, ha egészséges, szép küllemű és jó ösztönökkel, stabil idegrendszerrel rendelkező, „igazi” fajtatiszta kutyát akarunk, ne sajnáljuk az időt, pénzt és fáradtságot a megfelelő kölyök kiválasztására! Higgyék el, megéri!!!

A Turul Bulls Kennelt 2006 –ban alapítottuk 2 évvel az első kutyánk érkezése után! Kiállításokon, munkaversenyeken, kutyaiskolákon töltött rengeteg idő után döntöttünk úgy hogy szeretnénk tenyészteni is. Célunk hogy megőrizzük, fent tartsuk a fajtát Magyarországon. Kennelünk a munkára használhatóságot fontos küldetésének tartja ezért a fontossági sorrend kutyáinknál: Egészség, Temperamentum, Küllem! Minden párosításunk célja hogy javítsuk és jobbá tegyük, a fajtát miközben igyekszünk szem előtt tartani a fajta eredeti funkcióját!! Reméljük, hogy kiváló  Bully & Standard típusú amerikai bulldogok hagyják el kenneleket legyen szó hobbiról,munkáról,kiállításról vagy továbbtenyésztésről!