Cane corso

A molosszerek és emberek kapcsolata az ókorból gyökeredzik. A molosszer kutyák első említése i.e. harmadik és második évezredre nyúlik vissza. Ma már a világ számos pontjáról származó különböző korok emlékei bizonyítják ezen kutyák és az ember együttélését. Az emberiséggel együtt fejlődve, az éghajlattól, funkcióktól, esetlegesen a tenyésztők preferenciájától függően különféle fajtákra differenciálódva a mai napig elterjedtek az ilyen típusú kutyák. A molosszer kutyák fajtákra való szétválása eredményeként született meg az olasz Cane Corso, amely munkakutyaként a közép és dél-olasz gazdaságokban hivatott funkcióját betölteni. Ezeknek a kutyáknak a feladata elsősorban a farmon élő állatok védelmezése volt. A fajta a 19. században, illetve az első világháború utáni gazdasági fellendülést követően virágzott igazán. Fernando Casolino a következőt írta: A fajta aranykorának a 19. századot tekintjük, hisz egészen 1915-ig élte legaktívabb felhasználását, amelyről különböző művészeti ágak és az irodalom is megemlékezik. Az első világháború alatt a mezőgazdaság és az állattenyésztés intenzitása jelentősen csökkent, ahogyan a munkakutyák iránt általában, úgy ezen kutyák iránti igény is. Az 1920 és 1940 közötti két évtized a fajta gyógyulása, felépülése volt. Az állattenyésztés intenzitása megnőtt ezek a kutyák pedig teljes erővel láthatták el korábbi feladataikat, jelenléte ismét gyakorivá vált az országban. A lakosok számára gyakran csak „kutya” volt, mivel más fajtákat nem ismertek. A kutyák száma hatalmas volt, a tenyésztők így óriási génállományból dolgozhattak, lehetővé téve a saját igényeiknek legjobban megfelelő egyedek kiválasztását. A második világháború kezdetével ismét hanyatlani kezdett minden, hiába hozott békét az országba, a mezőgazdasági válság folytatódott. A földátalakítás törvényeinek (kb. 1950) és az ipari korszak kezdetének elkerülhetetlen következménye a falusi élet újjáélesztése iránti érdeklődés hanyatlása. Az '51-től '61-ig tartó évtizedben számos gazdaság teljesen megszüntette a tevékenységét és ezen válsághullám tetőzött, amikor a déli lakosság foglalkoztatottsága 75%-ról 57%-ra csökkent. Az ipar gyors fejlődése kiszorította mezőgazdaságban dolgozó embereket. A fajta az érdektelenség miatt elérte a népszerűségének legalacsonyabb pontját. A modernizáció learatta, amit mások vetettek a sokszor nehéz és szomorú időkben. Fernando Casolino: Volt még néhány elszigetelt tanya, ahol a mezőgazdasági tevékenységek még mindig a hagyományos módszerrel folytak, és még ha kevésbé is, de a fajta szeretete okán támogatva, használták a Cane Corsokat. Néhány ember makacs eltökéltsége volt, hogy megmentsék őseink állattenyésztési örökségét. Ezekben az elszigetelt tanyavilágokban kezdődött egy új korszak hajnala a fajta számára. Végig jártam a fajta szülőföldjének utcáit és még mindig ott volt a Cane corso. Ott volt, ahová mindig is tartozott. Ott volt, ahol először meglátta és megcsodálta Ballotta professzor az 50-es években. Én is ott voltam, ott ahol Bonatti professzor tanulmányozta a fajta morfológiai jellemzőit és gyakorlati használatát. Meg kellett találjam, találkoznom kellett vele, hogy kiragadjam az elmúlásból, mielőtt végleg feledésbe merül. A munkám gondos és alapos információ, illetve adatgyűjtéssel indult, amelyeket Olaszország különböző régióiból kaptam. Célul tűztem ki a fajta újjáélesztését, ezen rögös úton pedig Gandolfi, Sereni és a Malavasi fivérek voltak társaim. Hozzájárultak a S.A.C.C. (az olasz Cane corso fajtagondozó klub) megalapításához.

Az első szikra, amely újra felkeltette a fajta iránti érdeklődést egy újságcikk volt Paolo Petrellitől. A cikk az ENCI hivatalos folyóiratában az „I Nostri Cani-ban” (Kutyáink) jelent meg 1978-ban. Ugyanezen év decemberében Paolo Breber írt cikket -szintén az „I Nostri Cani-ban”, amelyben a Pugliaban talált példányokat ismerteti, a december 2-án Bonatti professzortól kapott információk alapján. Bonatti levelében az állt, hogy azok a molosszerek amelyeket Ballotta professzor Puglia vidékein talált, -akinek híres schnauzer tenyésztőként volt szeme a kutyákhoz- rövid szőrűek és megjegyezte, hogy teljesen különböznek a nápolyi masztifftól. Stefano Gandolfi -aki akkor csak 16 éves volt- felvételek és fotók segítségével informálta Brebert, hogy ez az ősi olasz kutyafajta bizonyítottan túlélte mindkét világháborút. Ezen felfedezések felébresztették Gandolfi-ban a fajta rekonstruálásának gondolatát. A projektjének gondolatával a már akkoriban sikereres német juhász tenyésztő testvéreket Giancarlo és Luciano Malavasit kereste fel. A Malavasi testvéreket lenyűgözték Gandolfi gondolatai a fajta helyreállításával kapcsolatban. Így hárman keresték fel Paolo Breber-t, aki minden birtokában lévő információt megosztott velük a fajtával kapcsolatban. Ezen felül elkísérte őket Apuliába, ahol a fajta első példányait találták és ahol a fajta rekonstrukciójának céljául szolgáló első párosítás létrejött (1975.11.14-én egy Aliot nevű szürke kantól egy Mirak nevű csíkos szukának 7 kölyke született). Később, ebből az alomból egy Brina nevű csíkos szuka lett fedeztetve egy szintén csíkos Picciut nevű kannal. Ebből a párosításból 10 kölyök született, 1978.01.15-én. 1979 szeptemberében Paolo Breber, Stefano Gandolfi és a Malavasi testvérek Apuliába utaztak felfedezni és kiválasztani a fajta rekonstruálásához szükséges első egyedeket. Az első látogatáskor Apuliába a figyelem hat egyedre összpontosult, két kanra és négy szukára a 175-ös és 178-as almokból. Ezen kutyák mind mezomorf testfelépítésűek és középnagy méretűek voltak, valamint jól fejlett izomzattal rendelkeztek. Előkelő, büszke, atletikus egyedek, felesleges tömegtől mentesek, határozott molosszer jegyekkel, teljesen különbözve a nápolyi masztifftól. Ezek az egyedek küllemre nagyon hasonlóak voltak, de mégis kétfelé lehetett őket csoportosítani a fejtípusuk alapján. Alma és Cocab akik 1978-ban születtek Brinától típusos molosszer fejűek voltak ollós harapással. Az anyjuk viszont rövid arcorri résszel és fordítottan ollós harapással rendelkezett.  Gandolfi szerint: „Tipsi -Brina egy másik lánya- arcorri része hosszabb volt, valamivel hosszabb, mint a teljes fej hosszának az egyharmada, harapása pedig szintén fordítottan ollós volt. A feje arányos és nemességet sugárzó, figyelmes, büszke, harmonikus, kompakt szuka volt. A rekonstrukciós program fő szukája”. A négy szuka mellé választották Tappot -aki szintén Brina fia volt-, egy fawn színű, jól izmolt kant, Breber jóvoltából. A hatos Armando Gentile csíkos kanjával Picciuttal egészült ki, aki Alma, Cocab, Tipsi és Tappo apjával. A fiához hasonlítva típusosabb fejjel bírt, Tipsihez hasonlóan az arcorri része alig volt hosszabb a fej hosszának egyharmad részénél. E kutyák fontos megkülönböztető jellemzője az arcorri rész és a koponya tengelyének enyhe konvergenciája volt. Már az első utazás során számos nehézség merült fel a kutyák tulajdonosainak kapcsán. A kinológia kultúra teljes hiányában vonakodtak attól, hogy részt vegyenek a fajta rekonstruálásában. Gandolfi szerint: „A heterogenitás és a következetlenség tovább nehezítette programunk végrehajtását, amely aggodalomra adott okot. 1980 szeptemberében a Brebernél született 17 kölyök sorsából csak 5-öt sikerült nyomon követni. A többi kölyök pásztoroknak lett tartásra felajánlva, akiknél később nyomuk veszett. Csak két szuka, Tipsi és Brina voltak teljes kontroll alatt. Rajtuk kívül még egy kan Dauno -Brina testvére- és az akkor már idős Mirak. Valójában ez még csak az alapköve volt a fajta rekonstrukciójának, az igazi munka csak ezután kezdődött”. A problémákat felismerve Casolino, Gandolfi és a Malavasi testvérek az igazán komoly munka megkezdésének első lépésének azt látták, hogy elsősorban olyan megfelelő helyet kellene találni a kutyáknak, ahol figyelemmel tudják kísérni a fejlődésüket a megfelelő módon tudják tenyésztésbe vonni őket. Ezt a feladatot a Malavasi testvérek vállalták magukra, akik beleegyeztek, hogy helyet biztosítanak a legszükségesebb egyedek számára, vállalva gondozásukat, biztosítva a megfelelő párosításokat, segítve az almok világrahozatalát, nevelve a kölyökkutyákat. A Malavasi testvéreknek köszönhetően végre elkezdődhetett az igazi munka, amit Gandolfi és Casolino megálmodott. Ezek az emberek határozottsága és kitartása alapozták meg a mai fajta alapjait. 1979 év vége és 1980 januárja között három kutya költözött Mantuába: Tipsi, Brina és Dauno egy fekete kan, amely Breber első almából, az Aliot és Mirak párosításból született. Ez a három kutya -a szűk génállománnyal kapcsolatos nehézség ellenére- szilárdította meg azt a felépítést, típust, karaktert, amelyek megadták a mai kutyák alapjait. A szelektált példányok kiemelkedőek voltak azon tulajdonságokban, amelyek megtalálhatóak a mai modern egyedekben. Kiváltképp a fekete testvérpár, amely a Dauno és Tipsi párosításból született Malavasi és Battaglia kennelében (mai nevén Antico Cerberus). Basir -akinek Casolino lett a gazdája- lett a standard modellje a fajtának és Bulan -aki Gianantonio Serenihez került-, aki egy szintén bizonyított, kiváló fedezőkanná vált. A szürke kan Aliot és a csíkos szuka Babak a Malavasi testvérektől Michele Angiolillohoz kerültek. 1983 október 18-a történelmi nap volt a fajta életében. Az első alkalom, hogy összegyűlt a fajta szerelmeseinek egy kisebb csoportja egy kiállítás keretein belül. Összesen 12 kutya lett nevezve, akik alapos elbírálására az állatorvos és küllembíró Dr. Giovanni Venturát kérték fel. Majdnem minden nevezett kutya szoros előreharapással és konvergáló fejsíkokkal rendelkezett. A kanok átlag testsúlya 47 kg, míg a szukáké 38 kg volt. A legtöbbjük szőrzetének színe fekete, csíkos, fawn vagy pedig szürke volt. A nevezett kutyák jól izmoltak voltak, atletikus felépítésűek, erőteljes kocka fejjel. Ugyanezen a napon alakult meg hivatalosan a S.A.C.C. melynek székhelye Mantua lett. 1985 fő feladata a kinológusokkal, küllembírókkal és az ENCI-vel (az olasz kennel klub) való kapcsolatépítés, hogy Casolino beadhassa fajta elismertetésének kérelmét. 1985 június 16-án tartották meg az első hivatalos találkozót a S.A.C.C. és az ENCI között. A találkozón 10 Cane corso lett bemutatva, amelyek felkeltették az ENCI figyelmét, így 1985 november 3-án Mantuában megrendezésre kerülhetett a S.A.C.C. által szervezett első fajtaspecifikus klubkiállítás is, a Raduno di Riazza.  Ez után vált megvalósíthatóvá a fajta elismertetése, amely egyre nagyobb népszerűségnek örvendett. 1986-ban Casolino, Malavasi, Sereni és Gandolfi délre utaztak, hogy az előzőleg szelektált kutyák vérvonalából új egyedeket hozzanak. Közel harminc új kutyát tudtak hozni Puglia, Umbria, és Sziciliából, tizenegy különböző vérvonalból. Másfél év alatt a S.A.C.C. lehetővé tette a társadalommal közösen történő gyümölcsöző együttműködést Pugliában és Sziciliában, így a megfelelő szelekció lehetővé vált a mantuai központon túl is. A déli régiók és a mantuai központ közötti együttműködés és kapcsolat elsőszámú embere, a fajtaszerelmes Vito Indivieri (Del Dyrium kennel) lett. Morsiani barátja Indivieri Pugliában élt és kereskedőként értékes tapasztalatokra és információkra tett szert útjai során. Sziciliában Giovanni Tumminelli vállalt hasonló elkötelezettséget, aki részt vett a történelmi információk és dokumentációk felkutatásában a fajtával kapcsolatban. Ezen emberek 1979 óta tartó kemény és áldozatos munkájának köszönhetően lehetővé vált Dr. Morsiani számára, hogy megszülethessen az első fajtastandard, amely prototípusának Basirt választotta. A rengeteget utazás, csalódás, siker, kétség, bizakodás, nyolc kemény munkával töltött év után 1987 novemberében elérkezett az első lépcső a fajta elismertetésében, az ENCI megbízza Dr. Antonio Morsianit a hivatalos fajtastandard elkészítésével. Az 1988-ban Milanoban, Firenzében és Bariban rendezett kiállításokon Morsiani, Perricone és Vandoni ötven, Vito Indivieri útjai során regisztrált egyedeket bírálhattak. 1990 november 25-én a veronai Európa Kiállításon tizenöt Cane corso képviselte a fajtát a Best in Show ringben, amely így a Cane corso első nemzetközi szereplését is jelentette. Ugyanebben az időben Vittorio Dagradi professzort jóvoltából létrejött egy nyílt könyv, amelybe bekerült minden a fajtastandardnak megfelelő felnőtt példány. A prototípus Basir volt, a könyvet Dr. Antonio Morsiani szerkesztette. 1993 szeptemberében közel száz kutya került lebírálásra a lombardiai kiállításon.  1994 január 20-án an ENCI hivatalosan elismerte a fajta önállóságátés ezzel ez lett a 14. önálló olasz fajta.

A Cane corso méretét tekintve közép – nagyméretű molosszer típusú kutya. Impozáns, atletikus, mezomorf felépítése eleganciát kölcsönöz számára, jól fejlett izomzata erőt sugall. Felesleges tömegtől mentes. Tekintete élénk, átható, mély és intenzív. Morfológiai szempontból jól elkülöníthető minden más fajtától. Egy igazán multifunkcionális munkakutya, amely esetében abszolút elmondható, hogy a forma követi a funkcionalitást. A koponya és az arcorri rész enyhe konvergenciája az orr hegyénél találkozik, amely a fajta egyik alapvető jellemzője. A természetes járás módja a megnyújtott ügető mozgás, kiegyensúlyozott, könnyed, mintha vízen lebegne. Három alapszíne a fekete, a szürke és a fawn. Az alapszínek lehetnek csíkos mintázatúak. Tradicionálisan a fülét és farkát is vágták.

Egy babona szerint az orrnyergen megjelenő fehér csík különösen erős vadászösztönt jelentett és óriási becsben tartották ezeket a kutyákat.

A multifunkcionalitás a múltban, ahogyan a jelenben is a Cane corso igazi erőssége. Ez tette lehetővé a múltban, hogy átvegye a más fajták által vállalt szerepeket (őrzés-védés, terelés, vadászat), így a kevésbé vagyonos embereknek értékes szolgálatot tett, hisz nem volt lehetőségük különböző típusú kutyákat tartaniuk az eltérő feladatok elvégzésére. A fajta másik jellemvonása az erős mentális egyensúly. Tökéletesen autonóm módon gondolkozik, pontosan tudja, hogy mikor már ideje beavatkozni egy szituációba, de amikor azt megteszi, fellépése határozott és megalkuvást nem tűrő. Ösztönösen tudja, hogy hogyan kell 0-ról 100-ra kapcsolnia -és fordítva- a másodperc tört része alatt és ezt, ha szükséges, a gyakorlatban nem is fél megmutatni. Magabiztos, soha nem apatikus vagy stresszes. Gyanakvó a családon kívüliekkel szemben és hajlandóságot mutat az emberrel való közös munkára. Az emberhez zsigeri és örök módon kapcsolódik, mindig fenntartva a fajtára jellemző komolyságot és büszkeséget. A fajta rideg tartásra alkalmatlan, ahogyan sosem lesz igazán boldog akkor sem, ha nincsen számára egy darab terület, amelyet védelmezhet. Születésétől fogva szeretetteljes és megbízható temperamentumával odaadó társa a tulajdonosának.

A Cane corsonak is , mint minden divatos fajtának léteznek fajtabetegségei, de fontos megjegyezni, hogy ezen betegségek többsége a megfelelő tenyésztői munkával kiküszöbölhető. 

• Ostheocondritis dissecans (OCD) 
• Diszplázia
• Entropium és ectropion
• Idiopátiás epilepszia
• Gyomorcsavarodás

Érdemes legalább hetente puha kefével átfésülgetni és időnként száraz samponnal "megfürdetni". Bolha, kullancs és szívféreg ellen védeni kell kedvencünket. A fogkő elkerülése érdekében rendszeresen mossuk a fogát. Szemét gyakran kell tisztítani az egészségük megőrzése érdekében langyos vizes vattával vagy borvízzel. Érdemes havonta kitisztítani a fülét az esetleges fülproblémák megelőzése érdekében.

A legendák és mesék szerint az olaszok „cummano” kutyáknak hívták, ami vezérelhetőt jelent. Vagyis a kutya hajlamát arra, hogy vakon teljesítse a gazdája parancsait egészen addig a pontig, hogy habozás nélkül megtámadjon bármilyen embert vagy állatot a méretre vagy veszélyre való tekintet nélkül. Manapság leginkább már csak hűséges társállat szerepét tölti be az ember melletti mindennapokban, azonban nem szabad megfeledkeznünk a fajta eredeti funkciójáról. A fajta erőssége a multifunkcionalitás, azaz kiválóan helytáll a különböző jellegű feladatokban. Mindezt ösztönösen teszi. Mindazonáltal mindenki számára javaslom a kutyaiskolák látogatását, hogy a lehető legtöbbet lehessen kihozni a kutyákból. Nincsen speciális igénye, viszont akkor boldog igazán, ha feladata van, amelyet a gazdája ad ki számára. Az eredeti funkciójából adódóan mozgásigénye nem nagy, sőt, kifejezetten sportos családoknak nem igazán ideális fajta. Határozott, erős kezű gazdát igényel, aki falkavezérként mielőbb lefekteti a szabályokat, mert hajlamos a gazdája fejére nőni.

Az utóbbi években kifejezetten divatos fajtává vált és fénykorát éli napjainkban. Ez egyrészről egy pozitívum, másrészről viszont nagyon sokan kezdték el „tenyészteni” a fajtát a könnyed haszonszerzés reményében, feladva a leckét a leendő gazdiknak, hogy megfelelő tenyészetet tudjanak választani.

A felelősségteljes tenyésztő kritériumai: 

• Fajtaspecifikus egészségügyi vizsgálatokat végez kutyáinál és a tenyésztési programjából eltávolítja az összes problémás egyedet.
• A tenyésztési programból eltávolítják azon egyedeket, amelyek nem mutatják a fajta megfelelő temperamentumát.
• Az állomány egészséges, gondozott, jól táplált, megfelelő környezetben van tartva. Biztosítva van számukra a képzés, a szabadidő, a sétáltatás. A mentális egészségükkel legalább annyi van foglalkozva, mint a fizikai egészségükkel.
• Állandó és megfelelő minőségű szocializációs programot biztosít a kölyökkutyáinak és nem értékesíti a törvényesen megengedett életkor alatt őket.
• Egész életre szóló támogatást, segítséget, tanácsadást nyújt minden tőle származó kutya tulajdonosának.
• Egészségügyi garanciát vállal, átadja a kiskutya összes hivatalos papírját és minden információt biztosít a kölyökkel és a felmenőivel kapcsolatban.
• Az érdeklődőknek szánt kérdésekkel megbizonyosodik arról, hogy leendő gazdi a lehető legjobban megfelel-e az adott kölyökkutyának. Temperamentum értékelést végez a kölyök életkorának megfelelően.

Szinte mindent összefoglaltam, de mégis hiányzik egy fontos pont. Gyakran ezt a pontot figyelmen kívül hagyják, félreértik vagy rosszul kezelik a tenyésztők, akik egyébként kiválóan megfelelnének a felelős tenyésztő kritériumainak, ha nem lenne ez a mulasztás. Ez a hiányzó pont és sok tenyésztő kudarca: a típus. A tenyésztők gyakran elvesznek az egészségügyi tesztek, temperamentum tesztek, pedigreek vizsgálata és eljárások betartása mellett elfelejtik, hogy a tenyésztés első és legfontosabb kritériuma a típusos kutyák párosítása, amelyek a lehető legpontosabban megfelelnek a fajtastandardnak. Olyan tenyészkutyák alkalmazása, amely kétségkívül fajtatiszta és nem kell azon gondolkozni, hogy ez vajon boxer, bullmasztiff, dog esetleg labrador.

Istvanovszki Martin vagyok, a Luxury Guards kennel tulajdonosa. A családom évtizedek óta kutyatenyésztéssel foglalkozik, így amióta az eszemet tudom kutyák vettek körül és kísérték az életem. 8 éves voltam, amikor az első „saját kutyámat” kaptam. Ő volt Romolusz Guido „Rénó”, egy gyönyörű, acélszürke Cane Corso kan, aki egy igazán különleges és meghatározó kutya volt az életemben. Már gyerekként elvarázsolt a fajta erőt demonstráló megjelenítése, a megalkuvást nem ismerő temperamentuma. Nem is lehetett kérdés, hogyha egy napon majd én is kutyatenyésztéssel fogok foglalkozni, akkor melyik fajta nemesítése mellett szeretném elkötelezni magamat. A divat jön-megy, de az igazi, típusos Cane Corso nemesítése egy nem múló szenvedély számomra. A rettenthetetlen bátor jellem, kimagasló intelligenciával párosul, amely a fajta mindent elsöprő hűségével kiegészülve teszi ezt a kutyát azzá a büszke, sosem harsány, a gazdáját árnyékként követő társsá, amivé az évszázadok alakították. A trendek gyakran változnak, az én tenyésztési koncepcióm, a fajtáról alkotott képem azonban állandó. Célul tűztem ki, hogy értéket teremtve megőrzöm azt az igazi Cane Corsot amely évszázaddal ezelőtt a dél-olasz masseriákról indulva élte túl az idő megpróbáltatásait. Szeretnék egy kis szeletet átadni abból az ókorba gyökerező, mítoszokkal és legendákkal tarkított csodálatos történelemből, amely ez a fajtát körülöleli. Az állattenyésztés egy szakma. Mielőtt valaki belevág egy szakmába, a legfontosabb dolog a megfelelő tudás megszerzése. Sikeresen elvégeztem a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületeinek Szövetségének hivatalos kutyatenyésztői tanfolyamát, ahol világszínvonalú professzoroktól, állatorvosoktól, előadóktól tanulhattam. A tanfolyamot szinte hibátlan záróvizsgával zártam. Mivel az ember soha nem elégedhet meg a tudásával, folyamatosan képzem magam a témában és próbálok minden olyan tudást megszerezni, amellyel jobb szakemberré válhatok. A kennelemben kizárólag öröklődő betegségektől mentes, tipikus feno- és genotípussal rendelkező kutyák kerülnek tenyésztésre, hogy átadhassak az engem körülvevő szenvedélyből egy darabkát, bízva abban, hogy a tőlem származó kutyák legalább annyi boldogságot visznek majd a leendő gazdi életébe, mint amennyi örömöt nekem okoznak.